Már nem én

Formákba önhetetlen gondolatok. Szavakba fagyaszthatatlan érzések. Mindarról, amit másban és magamban felismerni vélek. Egyszer szócséplés, máskor a való.

Kedves Én!

Kérlek, bocsáss meg nekem.

Az úton a tapasztalások mentén a külső bölcsességek saját igazságaimként kelnek életre bennem.

Az úton a gondolataim mögül, a sejtjeim mögül lép elő a kimondhatatlanul több. Ujjongva ismerem fel oly régóta látni vágyott igazi arcom, s helyem a létezésben.

Arra ébredek, hogy már nem én vagyok - hanem a kimondhatatlan.

Bármi lehetsz!

Láttad már Istent?

Ha nem, akkor nem néztél elég mélyen a szívedbe.

- Mit kell csinálnom, hogy boldog legyek?

- Semmit.

Megszületett a Megváltó. Erről szóltak filmek a tévében, erről szólt az éjféli mise is. A mise előtti várakozásban üldögélve tettem fel a kérdést magamnak, vajon bennem megszületett Jézus Krisztus? Megengedem neki? Jászol az én lelkem?

Erre jött válaszul:

"Isten Krisztusként az anyagba szállt, hogy onnan indulva mutasson utat a Teljesség felé. Ahogy a saját életedben is csak belülről fakadó szándékkal tudsz változtatni, úgy a Teremtést is belülről lehet átminősíteni. Ezért (is) lett Ő emberré.

Krisztus lényének rezgése átzeng a Teremtésen. Minden önmaga különváltságának káprázatától szenvedő lélek ráhangolódhat. A rezgést önmagában felébresztve fokozatosan azonosulhat vele.  Azonosulhat a szeretettel, vagy másképpen szólva tudatosíthatja önmaga isteni mivoltát: megtérhet.

Krisztus Isten hazahívó üzenete: 'Lelkeim, tapasztalások útvesztőiben megrekedt öndarabkáim! Indulhattok, ha gondoljátok, hazavárlak benneteket!'

Krisztus valóban az út, az igazság és az élet; és valóban általa lehet eljutni az Atyához. Ő az útmutató lámpás, ő a kapu. Amely mindig nyitva áll."

Minden élet a Teremtő önmegismerésének egy állomása. Isten önmagát bontja ki általad. Az életed, a sorsod, lelki mintázatod, testalkatod, mind-mind az Ő végtelen számú megnyilvánulásainak egyike.

Nem elszenvedője,  nem áldozata vagy saját életednek és létednek, hanem aktív részese, alakítója. Isten benned, veled, általad lesz önmagává.

Segíthetsz neki!

Segíthetsz azzal, hogy éled az életed, megéled a vágyaidat, kibontod önmagad és tudatosítod önmagad. (Ki vagyok én?)

Ő nem fölötted áll. Ő benned van. Sőt ha jársz a belső úton eltéveszthetetlenül tudod:  "Te vagy Az".

---

Az Teremtés lehetőség. A kibomlásra, megélésre, tapasztalásra. A Teremtés kimondhatatlanul finom "anyag", amely a gondolatnak, érzésnek, szándéknak formát és tested ad. A megnyilvánulatlan a Teremtésben és a Teremtés által nyilvánul meg. (A Teremtés ezért nőnemű.)

A Teremtésnek része az a térben és időben lejátszódó folyamat, amelyet életnek hívunk. S mert része, magában és magán viseli, hordozza és önmaga létével kifejezi  a Teremtést. Nem valami más, hanem mindig ugyanannak a lényegnek egyedi megnyilvánulása az élet.
(Ahogy fraktálok vagy matematikai sorozatok önmagukat  szülik.)

A lényem, életem, a sorsom, a népem, a családom, a testalkatom, hangom, a végtagjaim, az arcom, minden porcikám egyazon lényegnek aktuálisan egyedi megnyilvánulása.

A Teremtő aktuális és önmagában egyedi megnyilvánulása vagyok. Ahogy te is. Ahogy minden pillanat és folyamat és atom és életforma. Minden.

---

A Teremtés kettős természete szerint egyazon lényegnek a megnyilvánulása vagy, ugyanakkor megnyilvánult minőségedben mindentől különböző, tehát egyedi.

Isten benned, általad tudatosítja önmagát. Isten egyediséged által bontja ki önmagát. Ezért mindnyájan valamilyen belső üzenettel, késztetéssel létezünk; életről életre ezt az üzenetet próbáljuk elmondani, kifejezni, láthatóvá tenni, kipróbálni, megélni.
A folyamatnak az is része, hogy a próbálkozások során sikertelenséget tapasztalunk, amelyet idővel kudarcnak élünk meg, A kudarcok sorozata pedig ön el nem fogadássá válik. Az el nem fogadásból idővel bezárkózás lesz. Ezen a szinten is megjelenik a kettősség:

• "Fájna újra megpróbálni kinyilvánítani azt a lényeget, amelyet Isten bízott rám. Mert sosem sikerült, ahogy szerintem kellett volna, számomra mindig fájdalom lett a vége."

• "Nagyon szeretném kimondani (szavaimmal, de még inkább az egész életemmel) azt, amit belül hordozok, aki Istentől kapott egyediségemben én vagyok."

---

Az élet pokoljárás, az élet kegyelem.

Pokoljárás mert folyamatosan a fájdalmakkal szembesít. Tudatunk az idővel elhomályosult, ezért nem tudjuk, hogy minden kapcsolati kudarcunk, minden szülőktől kapott fájdalmunk, mint pillanatunk, amikor bármilyen el nem fogadás van bennünk, vagy éppen düh, erőszak, kegyetlenség, akkor tulajdonképpen az egy kezdeti fájdalomra, sérülésre mutat vissza.
Félelmeink sokasága egyetlen közös gyökérre vezehető vissza. Van aki ki tudja mondani, van aki így fogalmaz: "Nem vagyok az, aki lenni szeretnék, nem vagyok az, akinek lennem kellene. Nem tudok úgy élni, ahogy élni szeretnék. Nem tudom azt mondani, amit mondani szeretnék. Nincs úgy, ahogy belső érzésem szerint lennie kellene! Pedig akkor valami jobb lenne, helyére kerülne!"

Az élet kegyelem is. Mert a fájdalmak átélése közben tudunk azokkal szembenézni, okukra rákérdezni, őket megnevezni: önmagunkat ezáltal megismerni. Pontosabban: újra megismerni. Kimondani, hogy mi fáj és mi okból fáj.
Az élet lehetőség annak felismerésére, hogy mit hodozunk magunkban, és milyen egyediséget kaptunk (és választottunk) annak kifejezésére. Az élet egy óriási tükör, amelybe belenézve tudatosíthatom, hogy mit is szeretnék elmondani a lényemmel, a sorsommal, az életemmel, a kapcsolataimmal, a törekvéseimmel, a szándékaimmal, a félelmeimmel. Felismerhetem azt is, hogy minek megtapasztalására, megélésére és kibontására hozott létre a Teremtő. Úgy is kérdezhető: miképpen szolgálhatom Istent?

(Őt, aki most is jelen van, aki az élet, sőt a létezés; Ő nincs kívül, mindig mindenben részesül. Hiszen az egész Teremtés az Ő folyamatos kibomlása, mint ahogy egyazon virág kibontja önmagukban egyedi, mégis egylényegű szirmait.
Az életed mutatta tükörben ébredhetsz rá, hogy Istenvirág  melyik szirma vagy.)

---

Ahogyan az élet, úgy az emberi kapcsolatok is  kettős természetűek. Egyfelől tükröt tartanak nekünk, amelybe sokszor fájdalmas belenézni és elfogadni az ott látott képet. Másfelől a kapcsolatok lehetőséget adnak a változásra. Időnként magunktól változunk. Időnként pedig mások szeretete vesz rá olyanra, változtat meg úgy, ahogy egyedül nem lennénk képesek.

Az emberi kapcsolatok pokol különböző bugyrai lehetnek. Az emberi kapcsolatok ajtó lehetnek boldogság felé vezető úton.

Te döntesz, hogy miként tekintesz rájuk.

Elszenveded a kapcsolataidat vagy próbálsz rajtuk változtatni? De még fontosabb: belenézel az általuk mutatott tükörbe vagy továbbra is maradsz a képtelen játékban, amelyet régóta játszol:  kerülnéd a fájdalmat, de keresed a boldogságot.

A kapcsolatok lehetőséget adnak annak tapasztalására, hogy boldogság felé a felismerés és beismerés fájdalmán át vezet az út. A fájdalom nem ellenség, a fájdalom jelzés. És a fájdalom idővel elmúlik. Ami marad: szabadság.

Az ön el nem fogadás fájdalma tökéletes iránytű, ha a boldogságot keresed.

Kapcsolataink kényszerek, ha úgy tekintesz rájuk.

Kapcsolataink lehetőségek, ha úgy tekintesz rájuk.

(S bár nagyon messziről indítottam, valójában ezt szerettem volna elmondani.)

Minden pillanatban elég a szeretet, elég ha szeretek.

Ha tudok.

És ha nem tudok, akkor máris jön a mentő kérdés: miért, mi okból nem vagyok szeretet? Miképpen akadályozom magam?

- Hol a helyem a Teremtésben?

- "Ahol szeretnéd. Ahogy szeretnéd. Amit szeretnél. Az vagy, akit elképzelsz. Nincs határ, csak ha képzeled. Nincs végtelen, csak ha képzeled. Nincs világ, csak ha megteremted. Nem létezel, csak ha képzeled.

Nincs más Rajtam kívül, s így nincs más rajtad kívül."

"Általad, rajtad át nyilvánul meg a lét."

"Az Egy rajtad keresztül törik ezerré. A fény rajtad át válik színessé. A semmi általad lesz valamivé. Az okot te teszed okozattá.

"Léted kétirányú átjáró, lényed kapu."

"Az okozatok kiáradt sokasága általad egyesül okká. A valami benned oldódik semmivé. A szín általad ismeri fel eredetét. A töredék veled azonosul Eggyé."

"Általad, rajtad át tér meg Hozzám, ami megnyilvánult."

"Lélek, ismerd fel helyed a Teremtésben!"

"Lélek, foglald el helyed a Teremtésben!"

Elég sokáig tartott, míg felismertem, hogy ez a nap egy lehetőség, amely értem van. Számomra adódik, hogy önmagam legyek.

Nem feladat, nem elvégzendő teendők sorozata, nem elkerülendő félelmek túlélőtábora és nem pillanatnyi örömök agárversenye. Hanem lehetőség.

Sokáig ragaszkodtam a múlthoz. Pont azért, mert úgy éreztem, meg kell értenem. Úgy gondoltam és most is úgy gondolom, hogy akkor tudok valamit elengedni, ha ismerem. Ha értem és érzem, hogy miért ragaszkodom hozzá, hogy miért félek tőle, hogy mi okból van viszonyulásom hozzá. Ebből láthatom, hogy miként hat rám és a jelenemre.

Értem és igaznak tartom, hogy aminek a figyelmem szentelem, annak energiát adok, életet, lehetőséget. Ez a múlt görcseire is igaz. Túl sok figyelemmel a lezárt múlt összemosható a jelennel és előfordulhat, hogy valaki a jelene helyett a múltját kezdi élni. Attól mégsem tartottam sosem, hogy ha túl sokat foglalkozom vele, akkor beleragadok.

Viszont azt kezdtem érezni, s közben kaptam is ilyen tanácsot... vagy tanácsokat kaptam és úgy kezdtem érezni... hogy egy ponton túl már nem kell múlt. Már nem kell megérteni, nem kell átlátni, nem kell dolgozni vele. Már csak el kell engedni.

Már nem kell úgy gondolnom magamra, mint lélekre, akinek jelenét a múltja határozza meg. Már nem kell annak lennem, aki a mindenkori MOST pillanatát önnön (homályosan felismert) múltjának szemüvegén át látja. Nem kell hosszú út vándorának lennem.

Ehelyett lehetek a pillanat gyermeke. Aki MOST lenni tudok. Aki vagyok. Minden pillanatban tiszta lap. Üresség és végtelen lehetőség. Aki nem egykori tapasztalatok eredménye. Hanem azonos a nyílt léttel.

Ugyanígy a jövővel: nem kell lennem semmilyennek. Az elvárások, a kitűzött célok parcellát kerítenek a végtelen lehetőségek termőföldjéből.

Helyette lehetek a pillanat gyermeke. Nem az, aki a mindenkori MOST pillanatát önnön, nagyjából tudatosított vágyai felé való törekvéseinek fényében látja. Hanem lehetek nyílt létben tiszta lap.

Számomra már az óriási szabadság, hogy ezt képes vagyok végiggondolni. Akkor is ha tévedek, akkor is ha igazam van. Mert nem számít.

De ami számomra igazán megrendítő és fájdalmas és boldogító: ha nincs szükség a múlt adta identitáshoz való ragaszkodásra és nincs szükség a jövőbe vetített vágyak kötöttségére, akkor az emlékeimre sincs szükség, a terveimre sincs szükség. Az eddig leélt életeimre és tapasztalásaimra sincs szükség.

A pillanat megéléséhez nincs szükség a gyerekkoromra sem, az első csókra sem, a nagyi sütijére sem, ahogy az blogjaim felhalmozott kincseimre sem, amelyek közül egyet éppen most csiszolgatok. Semmire sincs szükség. Nincs rám szükség. Az életre sincs szükség.

Elengeni mindent, ami nélkül nem jutottam volna el eddig a felismerésig... Végig kell járni az utat ahhoz, hogy ráébredjek: nem kell mennem sehová.

Egy pillantara megélem. Azután visszazáródom. Újra nyitok és engedek. Aztán megint zárulok és nyitok... közben eszembe jut Buddha tutajos példázata.... és eszembe jut, hogy ha nincs semmire szükség, akkor nincs kell, nincs muszáj, nincs hiány. Csak képzelem.

Ezekben a pillanatokban önmagamtól szabad vagyok.

Ha az Ő szemébe nézek, magamra látok rá.

Ha Ő rám néz, önmagát látja bennem.

De nem azért, mert átláthatatlan tükrök lennék a másik számára. Hanem mert azonosak vagyunk.

Ahogy mindannyian.

"Végy belőlem! Vedd a szeretetem! Vedd az erőmet! Odaadom neked magam, meríts belőlem! Önmagad szereteteként használd. Gyógyítsd vele magad, és ahogy tudod, add tovább.

Nem kell mérned, hogy jól csinálod-e. Nem kell mérned se hatást, se eredményt, se magadon, se máson. Nem kell figyelned, hogy büszke vagyok-e rád, mert az vagyok máris. Nem kell megfelelned. Hiszen nem azt kérem tőled, hogy bármit elérj vagy megvalósíts.

Arra kérlek, ha megengeded nekem, ha te is szeretnéd, hogy engedj átfolyni magadon. Nyisd meg határaidat és adj nekem teret önmagadban. Adj nekem utat ömagadon át, ha szeretnéd.

Nem számít, hogy utánad merre megyek és mit csinálok, nem vagy érte felelős. Az számít, ami aközben történik, hogy áthaladok rajtad.

Fordulj velem szembe! Nézz rám, bele a szemembe! Igen, látni fogom, amit magad előtt is titkolsz. Látni fogom, sőt mindig is látom, hogy miképpen és miért bünteted magad. De én feltétel nélkül szeretlek. Tudom, hogy miért szakadtunk el. Tudom, hogy hová indultál. Tudom, hányszor és miképpen tévedtél el. Tisztában vagyok vele, hogy te akkor azt jó útnak hitted. Tudom, hogy féltél és gyűlöltél, szerettél és imádtál és tudom, hogy szeretnéd, hogy szeressenek.

Mindent tudok rólad, mindent értek és mindent elfogadok benned. Mindent, aki voltál, vagy és a végtelen lehetőségek mentén lehetsz, átélek. Mert te én vagyok. Nemcsak gyermekemként szeretlek, hanem önmagamként tudlak; Egy a Lét.

Fordulj felém, ha szeretnél és nézz a fényembe. Mintha a széllel szemben állnál, vagy egy folyó medrében folyásiránnyal szemben, úgy nézz rám. Érezd, amint a szeretet áramlása körbevesz. Ellazít, megnyugtat. Itt nem kell semmilyennek lenned. Itt az vagy, aki vagy.
Amikor gondolatod, érzésed, vágyad keletkezik, add nekem, engedd el. Hadd vigyem el az ajándékod. Te pedig fokozatosan engedd el önmagad, hogy felismerj magadban. Hogy megérezd, a téged átölelő külső áramlás és ami a szívedben felfénylik, teljesen azonos. Amikor a szemembe nézel, önmagadra látsz.

Ami elválaszt: vágyaid és félelmeid, önmagadnak meg nem bocsájtott tetteid kérge, amely lényedre rakódott az idők során.

Neked adom a szeretetem, hogy önmagadként ismerj fel.

Ha te is szeretnéd."

- Baj lenne, ha ebben az életben nem érnék el oda, ahová képzeteim szerint jutni szeretnék?
- Nem.

- Baj lenne, hogy ha soha nem érnék el oda, ahová képzeteim szerint jutni szeretnék?
- Nem.

Amikor elindulsz egy irányba, tudatosítsd magadban, hogy azért indultál arra, mert az hív, vagy pedig azért, mert az ellenkezőjétől akarsz különböző lenni.

Például azért akarsz szolgálni, mert felfakad belőled, vagy azért, hogy a belső bíráid ne vádolhassanak önzéssel?

Mert amíg elutasítasz valamit, addig nem vagy vele azonos. Az még nem Egy.

S ha így van, az nem baj, nem hiba. Csak tudj róla és egyelőre fogadd el ezt állapotot. Most ez van.

Végül mind hazaérünk.

Bármit teremtek, elmúlik az idővel. Minden idea és erő, amit felrajzoltam és létrehoztam, kiárasztottam és belevesztem, tapasztalások mentén belőlük kiébredtem, minden visszatér hozzám. Amit felépítek azt le is bontom. Végül saját magamat is.
Ez egy ilyen világ. (A világot is.)

Én döntök arról, hogy az általam teremtett káprázatokba mennyire veszek bele.

Akkor is én döntök, ha nem vagyok tudatában.

A szívünk mélyén, pont a közepén, van egy átjáró. Egy parányi, mégis végtelen áteresztőképességű csatorna. A szeretet óceánjával kapcsol össze.

De nem engem! A csatornát zsilippel zártam le.

Így kettősségtől szenvedek.
Egyfelől nagyon vágyom a szeretetre. Hiányzik! Nagyon szeretném, hogy szeressenek!
Másfelől viszont félek és nehezen engedem át az irányítást.

Mert mi történt eddig?
A szeretetóceán mégis beszivárgó cseppjei oldani kezdték belső falaimat. Ezáltal elkezdtem érteni és elfogadni magam. És most, ha elakadok, ha elbizonytalanodom fordulhatok hozzá. Egyre jobban, egyre mélyebben bízom abban, amit a szeretet ajánl. Nem vár el, nem követel, csak javaslatokat tesz és mindig rám hagyja a döntést. Akkor is elfogad, ha ellene döntök. De egyre kevésbé döntök ellene, mert eddig mindig igaza volt. Lassan kimondom: a legjobb dolog, ami csak történhet velem, ha figyelek arra, ami a zsilipen mégis átszivárog.

Bár már nem is szivárog. A cseppekből ér lett, az érből patak, s már nemcsak a zsilip alatt, hanem körülötte is átüt. Egyre gyorsuló ütemben, egyre mélyebbre látok le magamba. Olyan megélésekbe és helyzetekben von bele, amelyeket el nem mertem képzelni korábban.

Általa sűrűsödnek a pillanatok, amikor már szeretem magam. A segítségével megnevezem a félelmeimet. Felismeréseket és erőt meríthetek, hogy tudjak és merjek félelmeim ellen dönteni, s ismerősként üdvözlöm az utána átölelő szabadságot.

Mert a szeret pont ilyen: átölel, beburkol, éltet és közben mégis teljesen szabad vagyok.

A helyemen vagyok, időnként mégis összerándulok a félelemtől. Mert eszmélésem láthatárán többször felbukkan egy kép és azt képzelem, hogy idővel meg fogok érkezni hozzá - ahogy a maga útján minden lélek.

Félő a pillanat, amikor a szeretet úgy ellep, hogy már nem lesz helyem magam számára. Amikor a szeretet belülről tölt el és nincs hová menekülnöm. Ahogy a fuldokló próbál a felszínen maradva levegőhöz jutni, úgy próbálok én is egy utolsó sarkot találni magam számára. Ahol még én vagyok én.

A szeretet nem bánt. Nem terjeszkedik tovább. Azt kéri, ha úgy döntök, hogy már nem kapálózom tovább, ha már nem akarok külön lenni, akkor fulladjak őbelé. Engedjem el a félelmeimet, a vágyaimat, a megtett utam örömét, a be nem teljesült álmaimat, tapasztalataimat, a kapcsolataimat, mindent, amire most azt mondom: én. Szerinte már nem kell ragaszkodnom magamhoz. És tudom, hogy igaza van. Azt is mondja, hogy nem fogok meghalni. Én is létezem majd tovább, de jelen tudatomnak át kell adnia az irányítást, hiszen "szükség néktek újjászületni".

A szeretet nem kényszerít. Ahogy eddig  is: jelen van és segít. Megvárja, hogy saját döntésemként áldozzam fel mostani önmagam. Üvöltő félelmemet átölelve saját akaratomként húzzam föl zsilipet és lélegezzek szeretetet.

Félek és egyre jobban vágyom. Meg fog történni.

A múltat meg lehet gyógyítani.